Életjelek

Az utcát évekkel ezelőtt aszfaltozták, persze ahogy az önkormányzatnál, meg a megyei támogatások esetében lenni szokott, a csatornázásra két évvel később lett pénz, így a szinte friss aszfaltot fel is kellett szántani, hogy csatornát fektessenek, meg vízvezetéket. Hogy a gázt mikor hozzák, azt csak a jó ég tudja, az utca páratlan oldalán Szilpataky, aki a megyénél dolgozik, mondta, itt talán nem is lesz, arra viszont minden esély megvan, hogy megint jöjjenek túrni, a telefonkábelt, vagy a kábeltévének a drótját akarják ide is. Tavaly, a nagy munkálatok közepette lett kiscicája Marcsinak, a nagy földrakás tetején ült szegény, alul egy kutya ugatott, pontosabban János bácsi vizslája, a nyugdíjas vadászkutya, jó hajtó volt, most is benne van a vérében, annak ellenére, hogy szinte teljesen vak a kutya, nohiszen 13 éves lassan. Szóval ott volt az a kismacska, Kondás (így hívták a kutyát), meg ugatta, Marcsi alig tudta elcibálni onnan. Az is pont ilyen szép nap volt, most is, talán az első igazán szép nap abban az évben, ehez persze az is kellett, hogy hétvége legyen, az első kerttulajdonosok már kinn is voltak, az idősebbek napoztak, végre ingujjban, a fiatalabbak a kerti szerszámokat vették sorra, tervezték a virágokat, számba vették a legfontosabbakat, mit kell venni hazafelé a Praktikerben. A legfiatalabbak, apuci kocsián érkező suhancok, ők tollasoztak és hangosan hallgatták a grandzsi mjúzikot, melyből senki semmit nem értett a környező házak lakói közül, csak azt érezték, hogy pont ez nem hiányzik a nyugodt pihenéshez. Szóval Marcsinak így lett a kismacskája, amint elrángadta Kondást, odament a cicushoz, megsimogadta volna, de a macs még ideges volt, felállt a szőr a hátán és támadó arckifejezést vett fel, mozdulni viszont nem mert. Aztán végül is jól összebarátkoztak, Marcsi végül Vendelnek nevezte el, még annak ellenére is, hogy anyukája szerint nem is kandúr a kis vadóc. A szomszédjuk kertje volt a legnagyobb. Itt egy középkorú házaspár üdült minden évben két-három hetet, és persze hétvégente, amikor megtehették, kijártak Kertészt fogadtak, központi fűtést vezettek be olajos kályhával, azt mondják a konyhában igazi márvány a munkalap. Sokat jártak külföldre is, szerették a tengert, de mindig visszajártak a tó partjára, az jelenti most is az igazi felszabadult, nyugodt, békés biztos pihenést. A kertet csak úgy elöntötte a napsütés, a rózsa töve alatt Évi meglátott egy sünt, a karosszékből nézte egy darabig, ráunt és visszatért az olvasmányához, kiváncsi volt, hogyan éli át újra 20, te jó ég lehet, hogy már 25 éve olvasott könyvet, akkoriban Moraviát olvasni sikk volt, most meg... egy ilyen kiszeretéses évődős történet halállal megspékelve mindennapos, a tévéből ezerszer csavarosabb, szívszorítóbb regék jönnek, de azért mégis, ez valahogy marad minden történeten felül valami magasztosnak. A garázsból nagy csörömpölés hallatszott, Évi azon tanakodott, mit is csinálhat férje, csendesen mosolygott, maga előtt látta Anti küzdelmét, ilyenkor egyik szemöldökét mindig egy kicsit feljebb húzza és úgy néz, mint egy rajztanár a szabadkézi egyenesre. 11 óra is elmúlt már. Anti végül csak kihozta a kovácsolt vas asztalt, mely fehérre festett, négy filigrán lába, míves asztallapja van, középen a napernyő rúdjának megfelelő lukkal. 12 éve is annak, hogy Anti egy lomtalanítás során látta meg, ütött kopott volt, ő festette le, akkor még nem volt a napernyő luk sem, azt is később csináltatta. A sün meglátta Vendelt, sarkon fordult és a kerítés mellett elment a kert végébe, ahol a mogyoróbokor van, ott bement az ágak közé, átbújt a kerítésen, hogy a dombok és ezzel az országút felé vegye az útját. Évi felállt, a nyitott könyvet letette a székre és odasétált férjéhez, aki épp a füvet mustrálta, valamit morgott locsolásról, vágásról, Évi vállon puszilta, Anti inge ott lógott az ereszcsatorna gyűrűjén a ház falán, Évi gondolt egyet és lement az egyik székért. Erre felocsúdott Anti is, megint úgy nézett, mint rajztanár a szabadkézi egyenesre és párja után sietett. Közben szólt a szomszédból a grandzsi mjúzik, a tollasozók zaja, az első hangos csicsergések, a part menti fák zúgása, meg az a rohadt traktor, amivel a környéket járta valaki. Akkor már inkább a grandzsi mjúzik... Az asszony bement, a félkészből ebédet varázsolt, megterített, megebédeltek, kicsit hűvösebb volt a házban, bár az ablakok mind nyitva voltak, mióta fél 10 körül megérkeztek, a meleg huzat járta át a szobákat. Arról beszéltek, hogy pokrócot kéne venni, ez a kockás, hát ez volt a kisebbik gyerek alatt, szétfoszlott, ki kéne tenni az erkélyre, hogy a madarak szétszedjék fészekrakáshoz, ami, ha belegondolunk, a legszebb sors egy hosszú pályafutású pokrócnak. Ahoz képest, hogy április 18-a volt, nagyon szép almát sikerült vennie Antinak reggel a piacon, örült, mert a felesége szereti. Anti inkább volt morrózus alak, hallgatag. A szomszédban valaki megtalálta a fűnyírót, a láncfűrészt, a fúrógépet és most azt játszák, hogy a grandzsi mjúzikot a fenti eszközökkel kisérik, szerintük ritmusra, szerintük vicces. Anti látja a fúrógép ütötte sebet annak a szeplősnek a bal csuklóján, a kórház 23 km. és csak a jó ég tudja hogy ők az ügyeletesek-e. Nem beszélve arról, hogy most már kinn van a kerti asztal is, most véres szomszédot kórházba vinni..., de persze nem szól át, hogy talán ezt azért mégse kéne, srácok. Csendben remél, ahogy csendben remélt akkor is, amikor a kisebbik született, több mint négy kilóval, az is kissé reménytelennek indult, lám, mekkora cula nagy kölök lett belőle. Évi bement, felvágta az almát, a kosárban megtalálta a meglepetés mézet, kisétált a kerti asztalhoz és a régi Hollóházy porcelán tányéron lévő almaszeletekre lassan mézet öntött, mely ragyogott a délutáni napsütésben. Gép szállt el felettük, meleg szellő fújt, a tavaszi meleg szellőnek egészen speciális illata van.
-Tudod, úgy érzem, mintha én lennék az a darab alma, és a méz a te szereteted. Mondta elmélázva Anti. Majd maga is elcsodálkozott, felvette a rajztanár nézését, mellyel a kerítésen túl a gombafejjel tollasozó fiatalokat mustrálta. Évi nem hitt a fülének, egy pillanatra tátva maradt a szája.