vagy így, vagy sehogy. Egy temetésről

Közeli rokonom túl hirtelen, túl korán ment el tőlunk, magára hagyva családját, hogy csak döbbent csend honoljon ott, hol eddig biztonságot adó hangja szólt.

És ezt az alkalmat használták fel hogy eltemessék.

A kántor a lehető legnagyobb lelki fájdalmat okozta elképesztő hangjával. Siralmas volt. Hát persze hogy az volt. Aztán azt kellett hogy halljuk, egy család uotlsó tagját temetjük. A koporsó körül férje, gyermekei, lánya hasában iker unokái, apám, az unokatestvére. Pokoli érzés volt ott állni.

Az utolsó útját kísérve azt tapasztaltuk, hogy az egyik gyászoló úr túlbuzgóságból vagy sportszeretetből, de mint Egérke a világrekord utolsó 25 méterén úgy húzott el mellettünk. Nagy válltáska volt nála. Amolyan pont szögletes.

Mindenki tisztelettel néhány lépés távolságra állt meg a sírtól, de nem úgy sportos bajszos emberünk, ő konkrétan a szélén billegett. A gyászolók, ahogy a gyászolóknak ki kell nézniük, gyászosan néztek maguk elé. Ahogy a szögletes táskából előkerült a Nikon és az ismert kattanások voltak hallhatóak. Emberünk, meglett magas úr, a gáyszolókat fotózta. Aztán megkértük, hogy inkább ne tegye.

Aztán a tor tor közepén odalépett hozzám egy réveteg, égnek álló hajú úr és bemutatkozott, Zárvárossy Antal vagyok és a Csatornázási műveknél dolgozom, a kezemet fogja, és néz rám. Az unokaöccs vagyok.

Hogy gyászoljón így az ember ahogy azt kell?